Michel Houellebecq tavalyi regénye jó. A recenziók egy része elsősorban társadalomkritikai olvasatot működtet; nem alaptalanul. Van itt szó pénzről, szexről – egészében – az évezredről és a szaporodási ösztönt fogyasztói szokásokkal kielégítő konzumemberről. A regény elegáns pesszimizmussal búcsúztatja el az emberiséget. Ez a társadalomkritikai alapállás nyomot hagy a szövegen, de nem erőszakosan teszi.
A térkép és a táj nem egyszerű korszakkritika, inkább a jelenre reflektáló, művészetfilozófiai érdeklődésű szöveg, amely rácsatlakozik a francia realista regény hagyományaira. Afféle krimibe torkolló karrier- vagy fejlődésregény. Központi figurája Jed Martin képzőművész és az író, Michel Houellebecq, akit brutálisan meggyilkolnak. A szerző önbevésődése a mű gyenge pontja. Miután – többek között – az amerikai Bret Easton Ellis is beleírja magát újabban a regényeibe (egyfajta "önszétírás"), szimplán unalmas. Itt vélhetően az író személyére és a bulvárra fogékony francia olvasónak lehet fontos az egyébként nagy teret elfoglaló motívum.
A térkép érdekesebb mint táj.
Ez a kulcsmondata a regénynek, amelyben a főszereplő, Jed Martin Michelin-térképekről készített fotóival szerez hírnevet. A mondat nemcsak arra utal, hogy a zárkózott Jed nem vesz részt a világban, de fontos művészeti beállítódást tükröz. Az absztrakció, az utánzás, a fikció, az esztétikum terében van valami, ami nincs a valóságban. Jedet vonzza az absztrakció, de nem tudja, miért alkot. A mű és az alkotó bensőséges viszonya feltárhatatlan. Jed tevékenysége akkor válik művészetté, amikor munkáit beemelik a nyilvánosság terébe és árucikké válnak. Mintha azt állítaná a regény, hogy egyáltalán nincs művészet, egyáltalán nincs esztétikum. Ezeket a fogalmakat az intézményesülés és a fogyasztás hozza létre. Mert hát Duchamp óta bármi lehet művészet.
