"A halál nem beszélhető el, ezért jobb híján abba kapaszkodunk, amibe tudunk."
A legváltozatosabb módon próbáljuk megalkotni a jelenlét élményben kiteljesedő állapotait, miközben a halál tapasztalatához képtelenek vagyunk hozzáférni. Az új évezred embere vonakodva beszél az elmúlásról. Nem így tesz Alejandro González Iñárritu 2010-es filmje, a Biutiful, amely nem egyszerűen ábrázolja a halált, hanem szeretné megérteni.
A főszereplő, Uxbal (Javier Bardem) Barcelona lepattant külvárosában lakik, illegális bevándorlók foglalkoztatásából és halottlátásból él. Maga is haldoklik: prosztatarákja van. "Ygönyörű" megtisztulástörténet ez, amelyet Javier Bardem lenyűgöző alakítása hoz annyira közel a nézőhöz, amennyire a vásznon ez csak lehetséges. A rendező szakít a korábbi filmjeiben (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) megszokott elbeszéléstechnikával, és néhány flashbacket leszámítva lineárisan halad a vég felé: a szerkezet a hagyományosan felfogott életút metaforája.
Nagyszerű mozi, amely nem hozakodik elő semmiféle bizonyossággal a halálról, mivel erre a művészet sem vállalkozhat. Így természetesnek hat, hogy a filmet átszövik a halálmitológia elemei: túlvilág, bagoly, szellemek, amelyek belesimulnak a külváros realitásába; valódiságuk alig kérdőjelezhető meg. A Biutiful sem tudja megkerülni a mítoszok nyelvét, miközben "boncolgatja" a halált, ezt az idegent, amelyről az embernek nincs tapasztalata. A halál nem beszélhető el, ezért jobb híján abba kapaszkodunk, amibe tudunk. Minthogy a Biutiful is csak törékeny állításokat képes megfogalmazni a halálról, markánsan beszél az együttérzésről, a szeretetről és a szenvedésről. Kétezer éves történet.
