"több köze van a művészethez is és a valósághoz is mint a politikának."
Fliegauf Bence filmje az utóbbi évek legfelkavaróbb hazai alkotása, amely az Ezüst Medve mellé méltán kap új díjakat. Aki a Csak a szélt nem látta is tudja, hogy a cselekmény alapját a megrendítő cigánygyilkosságok adják, amelyek a magyar társadalomban rejlő feszültségekre és az intézményrendszer impotenciájára egyaránt rámutatnak. Még ha a művészeten a realitás kevésbé számon kérhető is, érthető, hogy a hazai kritika a film valósághoz való viszonyára összpontosít. Ez persze nem említhető egy szinten azzal, mint amikor a politika a film fiktív természetét nevetségesen firtatva tagadja a Csak a szél valóságát. Fordított eredményre jut. Nem az alkotás ellenében hat, pusztán világossá teszi, hogy a filmnek több köze van a művészethez is és a valósághoz is mint a politikának.
A Csak a szél, persze, fiktív. A művészet szükségszerűen az. Ám a művészetben a valósággal való bármilyen párhuzam nem a véletlen műve. És nem csak az alkotóé. Fliegauf feltáratlan terepre indul. Egy cigány család napját dolgozza fel, a későbbi áldozatokét. Kevés történik, de minden jelenetben feszültség remeg. Érzékeny, de nem érzelgős rendezés. Finom gesztusokból építkező mozi. Nem propagál. Elfogulatlan, de nem részvéttelen. Remekmű, amely alámerülve a valóságban létezésünk legnagyobb "botrányáról", a gyilkolásról beszél. A cigánygyilkosságok pedig — bár fölfoghatatlanok maradnak — sebet hagynak az emlékezeten. Ott tartunk, hogy erre csak a művészet (volt) képes.
