A Fehér pokol sztorija egyszerű mint a faék, de nem is a történet különleges. Az, hogy lezuhan egy olajfinomító munkásaival teli repülőgép Alaszkában, s a túlélőknek a fagy mellett még a farkasokkal is küzdeniük kell, önmagában lapos; a survivor filmek sajátja. Joe Carnahan moziját a mesteri történetmesélés emeli ezek fölé. A rettegésnek és a szenvedésnek kifinomult ábrázolásával találkozunk, de ez is csak a felszín. A túlélésért folytatott harc egzisztencialista kérdéseket hív elő. A kiüresedett és a létezés kérdőjeleivel magára maradt ember történetét mondja újra a film. A légikatasztrófa túlélői között Ottaway (Liam Neeson) karakterében összpontosulnak ezek az alapvető kérdések, voltaképpen az ő belső útját járhatjuk végig. Ottawayt is - mint valamennyi túlélőt - a sötét múlt űzte a világ végére, Alaszkába. Annak ellenére, hogy ezek a férfiak kidolgozatlan jellemek, az élet és a halál mezsgyéjén az önmagukkal való szembesülés teszi őket emberivé. Elvesztésük képes részvétet ébreszteni.
A Fehér pokolban a határok elmosódnak az ember és a farkas között, s itt nem is valamiféle odaértett elállatiasodásra kell gondolnunk. A lét, az életösztön tesz közéjük egyenlőségjelet. Ezek is, azok is "túlélnek". Még ha az erőviszonyokban van is aránytalanság: az emberi értelem javára van. Elbűvölő, ahogyan Liam Neeson szűkszavú, ám zseniális játékával a film egyre inkább kutakodni kezd a létben s költészetté válik, anélkül, hogy tolakodna. Félelmetes, borzongató és a cgi-farkasok ellenére is látványos horror. Csak a poén kedvéért mondom, hogy az "egyazon filmben legtöbbször elhangzó fuck" versenyen is dobogós helyezést érne el.
